Prológus

~.~

- Szeretlek.  Hát nem érted?  Úgy látom még nem fogtad fel, hogy menyit jelentesz számomra  -  kiabálta az a gyenge nő akiért a szívem megszakadna ha elhagynám, ha lenne szívem.

- Nem ismersz még eléggé!  Mond, miért szeretsz mégis?  -  kérdeztem felemelt szemöldökkel, rezzenéstelen arccal meredtem a semmibe, ami nekünk vámpíroknak nagyon egyszerű, hisz napokat ültem egy poros sarokban, mindössze tehetetlenségből.  Igen, pókerarcot vágtam, mert tudtam a kérdése a választ.  Ki nem tud ellenállni egy vámpírférfinek?

Carol egy pár percig a kezét tördelve, a fal felé fordulva gondolkozott a válaszon.  Valószínűleg ő sem volt tisztában az érzéseivel.  Majd hirtelen felém fordult és közelebb hajolt hozzám.
 -  Már értem  -  sziszegte a fogai között  -  Most már tudom, hogy csak kihasználtál!  -  szeméből akaratlanul könnycseppek hullottak a földre  -  Miért tetted?  Miért szerettél akkor ennyire, hogy most csak úgy eldobj?!  -  sorba vágta fejemhez a szavakat, hiába ellenkeztem, hogy ne tegye, hogy én ezt nem így akartam és menjen el még nem késő, de ő nem tágított.  Azt hitte sohasem bánthatom, azt hitte egy húsvér férfival veszekszik aki tíz perc után magához öleli és együtt sírnak a holdfényben.  De nem.  Nem ez így történt.
Mikor már látta rajtam az idegességet hirtelen elakadt a szava és hátrált két lépést.
 -  Carol..  Menekülj!  -  ordítottam miközben akaratlanul is erős vágyat éreztem a szerelmem, egy törékeny halandó iránt.  
 -  Nem hagylak itt!  -  hallottam a hangját, valahonnan a szoba másik feléből jött.  -  Mi történik veled?  -  csuklott el a hangja.
Már semmit nem éreztem a éhségen kívül.  Csak ordítani tudtam, mint egy félőrült.
 -  Menj már innen!  -  kiáltottam, de meg sem vártam, hogy válaszoljon máris mellette voltam, hosszú barna haját félrehúztam és hideg ajkam a nyakához tapasztottam.  Csupán egy elfojtott sikítás hagyta el a száját, majd a földre rogyott és átadta magát nekem. 

 Ez lenne a kis prológus, szeretném ha hozzászólnátok egy párszor. Megköszönném.
Elza