~.~
- Szeretlek. Hát nem érted? Úgy látom még nem fogtad fel, hogy menyit jelentesz számomra - kiabálta az a gyenge nő akiért a szívem megszakadna ha elhagynám, ha lenne szívem.
- Nem ismersz még eléggé! Mond, miért szeretsz mégis? - kérdeztem felemelt szemöldökkel, rezzenéstelen arccal meredtem a semmibe, ami nekünk vámpíroknak nagyon egyszerű, hisz napokat ültem egy poros sarokban, mindössze tehetetlenségből. Igen, pókerarcot vágtam, mert tudtam a kérdése a választ. Ki nem tud ellenállni egy vámpírférfinek?
Carol egy pár percig a kezét tördelve, a fal felé fordulva gondolkozott a válaszon. Valószínűleg ő sem volt tisztában az érzéseivel. Majd hirtelen felém fordult és közelebb hajolt hozzám.- Már értem - sziszegte a fogai között - Most már tudom, hogy csak kihasználtál! - szeméből akaratlanul könnycseppek hullottak a földre - Miért tetted? Miért szerettél akkor ennyire, hogy most csak úgy eldobj?! - sorba vágta fejemhez a szavakat, hiába ellenkeztem, hogy ne tegye, hogy én ezt nem így akartam és menjen el még nem késő, de ő nem tágított. Azt hitte sohasem bánthatom, azt hitte egy húsvér férfival veszekszik aki tíz perc után magához öleli és együtt sírnak a holdfényben. De nem. Nem ez így történt.
Mikor már látta rajtam az idegességet hirtelen elakadt a szava és hátrált két lépést.
- Carol.. Menekülj! - ordítottam miközben akaratlanul is erős vágyat éreztem a szerelmem, egy törékeny halandó iránt.
- Nem hagylak itt! - hallottam a hangját, valahonnan a szoba másik feléből jött. - Mi történik veled? - csuklott el a hangja.
Már semmit nem éreztem a éhségen kívül. Csak ordítani tudtam, mint egy félőrült.
- Menj már innen! - kiáltottam, de meg sem vártam, hogy válaszoljon máris mellette voltam, hosszú barna haját félrehúztam és hideg ajkam a nyakához tapasztottam. Csupán egy elfojtott sikítás hagyta el a száját, majd a földre rogyott és átadta magát nekem.
Ez lenne a kis prológus, szeretném ha hozzászólnátok egy párszor. Megköszönném.
Elza
